2017. február 8., szerda

Pestis van a városban

Pestis van a városban
Csontszobrok zengenek kopognak
Rendszerük alabástrom-xilofon, arcod neonfénybe
Olvad be.
Hullahalmok hátán botladozik a hajnal
Mire házamhoz ér
Már kékül a száj
Ajkaim temetővirágot
Hoznak, ágyam penész-tsunami
Kezedből drótok csüngenek szívembe át.

Halálból hoz mutatóba a világ
Immunlovagok harcolnak fecskendőkkel
Testünk szüzességéért
Mert határsértők lettünk
Nyálas afrikai folyondárok
Oly lélektelenül természetesek
Mint élő és élettelen közömbös násza
Örök-állapotunk megrokkan
Megnyílik zebra és Ádám közt
Bőrünk bomló gyümölcsök forrón olvadó héja
Szivárvány-átirányulásunk, végtelen-célalakunk
Képernyők prima materiája.

Fehér-édes dögkutak motoznak álmaimban
Totemek nyögik a nyelv eszkatonját és macskám
Elegánsan átlép testemen de ahogyan ruganyos
Mellső lábát reflexív bestialitással megragadom
Vörhenyes testtakarója egzotikus halotti leplem
Fehér szilánkokban tör át az ablakon
A Nap szépséges fénye
Sokan, saját letűnt szépségünk
Kartonmásai

Utoljára látjuk.


                          Két lábujján        
                    egyensúlyozik   a
             megszállott  egy  gigantikus
            velencei  tükör  előtt.  Lótusz-
           virágokat evett és egyedül sak-
          kozott reggelig. Fekete masinák
          futnak  és  köröznek  az  ujjain,
          de ő hullamerev. Vibráló szóta-
          gok törnek fel, de lenyelik őket
           a  legyek.  És  a   szobát   egy
             macska álmodja, aki nem be-
              szél, mert már nagyon öreg.
               A lepkéket figyeli a zöld-
                 mintás tapétán. Elereszt
                   egy szivarfüst-karikát
                        — és elbóbiskol

                                megint.
Robin Williamson 
Szilárdkapu szigetén (fordítás)

Zengheti hárfa végtelen kezdetek dalát
A mélységes és szavaszegett ég dalát
Számtalan visszhangot, az első kimondott szót,
Utolsónak záródó ajkak utolsó sóhaját

Zengheti húr a sokféleség énekét
Zengheti száz hullám és száz part dalát
De ma éjjel, pajtás, megpihen zenénk
Szilárdkapu szelíd szigetén
Szilárdkapu szigetén

Zengheti hárfa fennkölt hatalom dalát
A lazac, holló, pokolbéli eb meséjét,
Ősi fogoly kínját, szűzleány üstjét,
Vészt hozó trón, varázskút regéjét

Zengheti húr a sokféleség énekét
Zengheti száz hullám és száz part dalát
De ma éjjel, pajtás, megpihen zenénk
Szilárdkapu szelíd szigetén
Szilárdkapu szigetén

Zengheti hárfa az egy igaz út dalát
Fájó szerelmet, májusfa zöld ágát,
Rigófütty zöngéjét, gyermek kacaját,
Keresztúti istenasszony sirámát

Zengheti húr a sokféleség énekét
Zengheti száz hullám és száz part dalát
De ma éjjel, pajtás, megpihen zenénk
Szilárdkapu szelíd szigetén
Szilárdkapu szigetén

Sötét fonál, vörös és ezüst szál
Szalad a szavak fényes motringján,
De zenghet a hárfa Annwn fonóiról s
A mélységes álomról, mit a dalnoknak szán

Zengheti húr a sokféleség énekét
Zengheti száz hullám és száz part dalát
De ma éjjel, pajtás, megpihen zenénk
Szilárdkapu szelíd szigetén
Szilárdkapu szigetén
Robin Williamson 
A nyájas St. Anne (fordítás)

Mikor a jó öreg Skóciát először hagytam el
Hogy idegen tájakra kóboroljak én
Hogy sok ősi dalt új dallammal zengjek
És a földgolyót gördítsem sarum hegyén
Vörös ajkak csattantak és vörösbor csurrant
És lassan férfivé lettem
Gyermekkorom csodás titkait
Fényeid alá rejtettem, St. Anne.

Harminc éve már, hogy csak megyek
Láttam jót és rosszat; számos
Az utca, hol pofont kaptam és adtam,
S utcánál még több a város.
Álmomban anyám arcát csókolom
És apám kezében nyugszik kezem
Könnyeimből emlékcsillagok gyúlnak,
Akár szentséges fényeid, St. Anne.

A nappal rideg fényénél tanultam meg,
Ami leckét csak adhatott az élet
És a szív langymeleg lámpájánál
Adtam meg jussát a kegyetlen időnek
Add, hogy az utolsó hullám
Melyet vet hosszú életem
Oly alázattal hulljon a partra
Akár nyájas fényeid, St Anne
Oly alázattal hulljon a partra

Akár nyájas fényeid, St Anne.
Robin Williamson
Pecsét (fordítás)

Hadd öleljen az éj, hadd vegye csendesen
A csókot, mit csak nekem szántál, kedvesem
Az idő röpke percet ád, nem kötheti senki meg
A holnap úgyis elragadja tőlem lágy kezed

Hajolj hát közelebb,
Bújj hozzám, babám,
Hajtsd bánatos szívemre szép fejed!

Nyári éj hergel most dagályos hullámtaréjt
A sötét még vigaszt nyújt, bár rút sorsunk szétszakít
A szerelem előjog, nem kötheti senki meg
A tolvaj holnap úgyis elragadja hű kezed

Hajolj hát közelebb,
Bújj hozzám, babám,

Hajtsd bánatos szívemre szép fejed!
Robin Williamson
Ha a vágyak paripák volnának (fordítás)

Túl sokan csücsülnek a vén szarok a földi mennyországban
A politika ribancai árulják a seggüket
Láttam már az ígéret földjét – újra ígértek meg újra
Megvártam, hajnalban mit penget a lankadt banda
Kiszálltam időben – az aranyláz nem éri meg

Rohadok inkább a túlvalós esőben
Vérem és családom osztozzon nyűgömben-nyavalyámban
Hányok az unottfülű, mindentudó
Adokveszek-veszekadok médiazombiktól,
Hadd éljek a saját bőröm ezernyi ráncában

A MacGregorok nevében szólok hozzátok,
Robertsonok kiáltanak belőlem, a selymes Glen Shee
Gael vikingjei – bírták az esőt, a havat,
Nyűtték a cipőtalpakat –
Hangahajú Williamsonok a hetyke Armagh füvéről
Nem sok maradt: de egyikük én vagyok
Nem sok maradt: de az egyik én vagyok
Füleljetek csak…

Galwayba repülnék, ha a vágyak paripák volnának
Borotva-barnát vedelnék a Roisin Dhúba’
De lovaim lomhák, zsebemre rések hasadnak;
Az iramodó whisky lyukat éget két bőrsarumba

Úgy rémlik, pénteken történt: aranyló utcák
És aranyeső reményében szívem a Városba vitt,
De a ködben bronzkeményre fagytam, moslék lett reggelim
És a Ladbroke Grove-nál lapátomra bőszen hullt a sitt

Miféle lapjárás volt, ami Erin felé fordított,
Fizette a hajót és megszánta a kék
Ír sztrádák paddyjét, a szerény, szépszavú koldust?

Ha a vágyak paripák volnának, már rég ott lehetnék.

2017. február 6., hétfő

"'The clay is my bed, my dearest dear,' she said,
'The shroud is my white holland sheet;
The worms and the creeping things are my waiting maids
To wait upon me while I am asleep.'"


Látogatóm volt az éjjel
Töprengő zajok közt
Macskabagoly-órán.
Pátoszból szőtt koszhadt
Leplét húzta húzta
Húzta maga után.
Résnyi hűtőajtó betegsárga fénye
Vonta derengésbe szép, hajlott alakját,
Fennsík lágy gyepén mészkőélek
Arcában a csontok.
Fekete-ember-kabátját
Az ágyra dobta, hogy arra heveredjen,
És sír pora szállt fel, ahogy lehuppant.

Miért jöttél, kedvesem, legszentebb árny?
Szemed üregében két fekete tó,
Két fekete tóban két aranyhal.
Villanó tűzben forognak,
Csípik egymást, míg világ a világ
És emlékek kései csörrennek a fiókban,
Léptemet lesik, mint az éhes farkasok.

Láttam, ahogy felém fordul,
Mosolya korhadt kerítés
(Mégis enyém volt ez a mosoly
És enyém a féregrágta kabát,
Épp az, amit ledobtam fáradt munka után),
Vigyora pont a sajátom.
Nem is láttam, inkább csak véltem,
A színjátszó percek kígyóztak:
Vendégem akkor lágyan a karjába vont,
Mint anyja a leprás gyermeket,
És a fülembe súgta a titkait.

Nem volt menekvés. Nem volt ennél édesebb csók:
Bágyadt, áradó képei, pókhálós koponyaüregének
Felöklendett tartalma. Mondjuk, hogy elszorul a torok. Mondjuk,
Hogy megszakad a szív, de az enyém zakatolt, bordakosarunk
Egymásnak nyomódott. (Talán csak a gyermekeim vetődtek
lázálmukban rám.) Szíve tompán kopogott, csikorogva pumpálta a port.
Szerelmem, te elevenítő dög, te hullák postása,
Te nosztalgiakorbács! Hogy incselkedsz harminckilenc telemmel!
Nem a világegyetem legjobb csókját kaptam, csak a csók
Ígéretét.

Ujjaink összeértek. Ujjaim, miközben
Dobhártyámon basszusok zúgtak,
Vagy a vérem dobolt.
A véred.
És hirtelen hagysz el ismét
Láthatatlan léptekkel az elpárlott
Jég helyén, amikor a kakas kiált,
A kakas egy órával azelőtt,
Hogy a nap felülne lombkorona-fészkébe.